Csak tudnám, miért is annyira tragédia, hogy Gúta szlovák elnevezése Kolárovo maradt. Nem számít annyira, a legfontosabb, hogy béke legyen és nyugalom, hogy élhető legyen a város. De sajnos nincs így. Mert a lakók kivájnák egymás szemét is, ha nem lenne büntetendő. Miért kell másokat okolni saját kudarcunk miatt? Nem kívül, hanem önmagunkban kell keresni, mit rontottunk el. Ami a gútai referendumot illeti: mindenki tudja az eredményt. Elkezdődött a sárdobálás, egymásra, gútaiak a gútaiakra (vagy kolárovóiakra?). Nem kell ide külső erő, szétziláljuk magunk ezt a kis közösséget. Holott nem ezt érdemelné. Gondoljunk csak bele, a történelem folyamán is nagy tettekre volt képes a "gútai nemzet". Elég csak a Napóleon császárral való szembeszegülést említeni. De páratlan összefogásról tanúskodtak a lakók a múlt század valamennyi évtizedeiben, a legemlékezetesebb talán az 1965-ös árvíz, amikor a gútaiak egy emberként álltak ki a másikért és egymásnak/egymáson segítettek, mert tudták, a közösségben az erő.

 

Sajnos, ma már ez a közösség csak részben létezik. De vegyük is csak szép sorjában, mi indította el a gútai öntudat hanyatlását. Valamikor a kilencvenes évek végén, amikor is felmerült a gondolat, hogy a magyar ünnepeket is úgy lehet megülni, mint a szlovákot, néhány helyi magyar ember (vagy magyar érzelmű, ahogy ezt egyesek kategorizálják, mint olvastam Samu Kati hozzászólásait az egyik közösségi portálon) elhatározta, megszervezi a magyar ünnepet a Csallóköz eme pazar településén. Így ment évekig, örültek, s vigadtak, emlékeztek és erőt merítettek. Aztán egyre jobban kezdett elhatalmasodni a városon az apátia, úgy hullott rá a közömbösség leple, mint nappalra az éj: fokozatosan, csendesen. Minden csimborasszó nélkül ellepte Gútát a közöny és az érdektelenség.

S mára már csupán néhány ember emlékszik arra, mi az a gútai virtus, s kik voltak azok a hírhedt gútai bicskások. Más világot élünk. Ezt sajnos tudomásul kell venni, mert nem rázhatjuk az öklünket a világ felé, még ha az a világ nem is olyan, amilyennek elképzeltük. Alkalmazkodás, nem meghunyászkodva beépülni, csak alkalmazkodni. S éppen ezt nem vette tudomásul Halász Béla, mérnök, független megyei képviselő, akinek szívügye volt megváltoztatni a város szlovák elnevezését. Segítők is akadtak, leglátványosabban talán Forgács Attila állt ki ez ügy mellett, hiszen köztudomású: szereti Gútát. Kíváncsi lennék, most is így van-e. Nem csodálkoznék, ha csalódott lenne, kiábrándult és elkeseredett. Aki szívét-lelkét beleadja valamibe, az akaratlanul is elszomorodik és felteszi a kérdést: ÉRDEMES? Nem tudok rá konkrét választ, majd az idő eldönti. Egy azonban bizonyos: megpróbálta.

Visszatérve a kezdeményezés elindítójához. Nagyon naivnak kellett lenni, ha valaki azt gondolja, hogy a napokban, amikor az emberek kiábrándultak és fáradtak a sok robotolástól, hogy a gyereknek nincs mit enni adni, hogy nem tudják fizetni a számlákat, a lakbért, a kölcsöneiket és elveszítik munkájukat, van az emberekben annyi tartás és lokálpatriotizmus, hogy megszavazzák a névváltoztatást. Aki ezt hiszi, az nem az emberek között jár, nem ismeri a gondjaikat és problémáikat. Értem én, hogy másban nem lehet sikert elérni, de először picit talán el kellett volna beszélgetni az emberekkel, akarják-e a névváltoztatást, költségekkel vagy anélkül - ez most mellékes. Az emberek elejétől fogva nem akarták, vagy csak töredékük, még ha ez lenne a normális és elfogadott, akkor se.

A kampány kezdetével erősödött az ellenzők tábora is, nemcsak a kiadásokkal ijesztgették az embereket, magyar-szlovák kérdést csiholtak belőle. Már itt le kellett volna állítani, illetve elhalasztani, s kellőképpen felkészíteni a gútaiakat, pontosan mit is takar ez a referendum, és hogyan kellene elsajátítani a gondolatot. Amikor pedig Gőgh Mihály, mérnök, városi képviselő a testületi ülésen bejelentette, hogy a vállalkozóknak megteríti az okmánybélyeg árát, sok nem vállalkozó felhördült, hogy az ő esetleges kiadásait, ki és mikor téríti meg. Később aztán Halász Béla előjött egy alapítvány ötletével, ami állná az igénylők kiadásait, de ez már későn érkezett. Ahogy az a levél is, amelyet Koczkás Beáta, mérnök, Gúta alpolgármestere tett közzé a közösségi portálon kevéssel a referendum előtt.

Az idő. Ez a legnagyobb ellenség és barát is. Ki hogyan veszi. Emellett pedig nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy minden okkal történik, és mindennek van más, ha úgy tetszik, magasabb, számunkra nem érzékelhető magyarázata. A sikertelen népszavazásnak is. Rosszkor, rossz időben történt. Bár sajnos a város nehéz anyagi helyzetében gyakorlatilag kidobtunk az ablakon 8 ezer eurót... Erkölcsileg viszont igenis elismerést érdemel Halász Béla és ügyvivő csapata, csakhogy jelenleg negatív a megítélésük. De, hogy visszatérjek a bekezdés elején írtakhoz: lesz még idő erre, eljön majd, hogy nem "fentről" vagy egy egyén "akaratából" születik kezdeményezés, hanem a "gútai nemzet" fogja akarni a változást. Lehet, hamarább eljön, mint gondolnánk!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://vizcsepp.blog.hu/api/trackback/id/tr594314264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.