Bizony kérem szépen, itt zsidó származásukat kiemelendő nevezték meg azokat a "bűnösöket", akik a trianoni békeszerződéshez kötődnek. Gőgh Mihály, a gútai önkormányzat Magyar Koalíció Pártja frakciójának vezetője indulatoktól sem mentes beszédében megnevezte azokat, akik közrejátszottak a Nagy Magyarország széthullásához. Az alábbiakban kommentár nélkül közzétesszük ünnepi beszédét.

"Tisztelet mindenkinek, aki eleget téve meghívásunknak, eljött erre a mai összejövetelünkre, s üdvözlöm azokat is, akik hivatalból az iskolákból lettek iderendelve. Hisz lehet, hogy részük rendszeres része lesz hagyományőrző törekvéseinknek, hogy évente megemlékezzünk erről a szomorú eseményről, ami azonban immár két éve a Nemzeti összefogás napja is. Pár éve barátaim maroknyi csapatával indítottuk el ezt a hagyományt, hogy csöndes gyásszal megemlékezzünk itt, az I. világháborús hősök emlékoszlopánál, erről az Európa újkori történelmének egyik - ha nem a - legsötétebb, legnagyobb szégyenfoltjáról, melynek szenvedő alanyai sajnos mi magunk, magyarok vagyunk. Sajnos a történelmi naptárunkban és a köztudatban jóval olyan több dátum szerepel, amire szomorúan emlékszünk, mint amit ünnepelhetnénk. Talán a magyar habitus is oka ennek, hogy tudniillik sírva vigad a magyar.

Június 4-e, augusztus 29-e, október 6-a, és sokunk számára december 5-e is. Jóval kevesebb példa van az ellenkezőjére. Történelmünkben, s a történelemkönyveinkben jobban kihangsúlyozzuk a tragikus sorsfordulókat, mint a dicsőséges győzelmeket. Például jóval többen ismerik a 955-ös augsburgi vereséget, mint a 907-es pozsonyi államalapítói győzelmet; Az 1926-os augusztus 29-i mohácsi vészt, mint az 1956-os nándorfehérvári győzelmet. De a felsorolás teljessége törekvése nélkül az újkori történelmünkben is sok példa van erre. Például sokkal kevesebbet hallhattunk és sajnos tanulhattunk is a székely hadosztály hőstetteiről az isonzói doberdói hősökről, mint az 1919-es 131 napos kommunista ámokfutás főszereplőiről.

De a csúcs azt hiszem az volt Magyarország részéről, amikor a tatárdúlás, törökdúlás után a felszaba-dúlás ünnepét is megünnepeltették és állami ünneppé nyilvánították, és évtizedeken keresztül ünnepelték április 4-ét. De ne térjünk olyan messze a mai nap megemlékezésünk témájától, és tartsunk rövid történelmi visszapillantást a békediktátum - már a megnevezés is abszurd - én inkább rablóbékének szoktam nevezni, tehát a békediktátumot megelőző időszakról. Hogy jobban lássuk a dolgok hogyanját és miértjét. Annál is inkább nem hiábavaló ez a történelmi visszapillantás, mivel az említett esemény sokáig tabutéma volt a kommunista történelemírásban és történelemoktatásban. Abban az időszakban, amikor többségünk az iskoláit végezte.

 Történelmi tény, hogy az 1867-es kiegyezést követő dualizmus időszakában Magyarországon nagyon dinamikus és szellemi gazdasági fejlődés indult. Ennek egyik mellékterméke volt az itt élő nemzetiségek történelmi önébredése és önállósodási törekvése. Akik korábban azt sem tudták, hogy vannak. 1914-re Európa egy puskaporos hordóra hasonlított, mely csak a szikrára vár, s ezt a feszültséget, nemcsak a Bismarck által egyesített Németország, hanem több más ország is táplálta, akik valamennyien történelmi, gazdasági előnyt vártak egy fegyveres konfliktustól.

Így jutottunk el 1918. június 28-ig, amikor is egy hadgyakorlat megtekintendő Szarajevóba, Szerbiába látogatott Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége Zsófia hercegnő. A szerb nacionalisták által francia sugallatra és orosz segítséggel – később, mint megtudtuk, szervezett merényletet elkövető diákok – megölték a trónörököst és feleségét. Kipattant tehát a szikra és úgy nézett ki, hogy a kocka el van vetve, a háború immár elkerülhetetlen. Ezután 1914. július 7-én, Bécsben összehívták a minisztertanácsi gyűlést, ahol Magyarország képviseletében, mint Magyarország miniszterelnöke Tisza Kálmán vett részt.

Hiába érvelt Tisza Kálmán minden eszközzel a háború elkerülése mellett, javaslatait a szláv és osztrák miniszterek mindet 6:1 arányban leszavazták. Tisza javaslata értelmében Szerbiát szigorú, de nem elfogadhatatlan szankciókkal sújtották volna.

Tisza István széles látókörű, művelt politikus volt, és tudta, hogy Magyarország nem sok jót várhat egy fegyveres konfliktustól. De nem voltak sem területi követelései, se más politikai érdeke egy háború kirobbanásában. Később mégis éppen őt és rajta keresztül Magyarországot tették a háború kirobbanásának elsőszámú bűnbakjává.

Mint tudjuk, sajnos bekövetkezett a legrosszabb, Magyarország a központi hatalmak oldalán az antant ellenében elveszítette a világháborút. Ezt Tisza István országgyűlési beszédében 1918. október 18-án be is jelentette. Ezt követően politikai ellenfelei, élükön Károlyi Mihállyal, ezzel az arisztokratából kommunistává züllött teljesen tehetségtelen, irányításra alkalmatlan, ámbár annál ambiciózusabb politikussal igyekeztek kihasználni. Mivel a nemzeti érzelmű politikusok többsége Tisza Istvánt támogatta, és Károlyi Mihály a Magyarországon lévő kommunista és zsidó politikusok támogatására támaszkodott elsősorban, ami valljuk be őszintén, abban az időben majdnem egy és ugyanazt jelentette. Felbújtatta az akkori időben a közvéleményt Tisza István ellen, és tudjuk, akkor tértek vissza a katonák a frontról, s a káosz elég jelentős volt. Egy bűnözői csoport - később kiderült, szervezetten - október 31-én, családi házában, családtagjai előtt meggyilkolta Tisza Istvánt. Ezután kitört az őszirózsásnak nevezett forradalom, valójában egy csőcselék káosza volt, és Károlyi Mihály IV. Károly király megbízottjánál, József főhercegnél szekértolói – elsősorban Jászi Oszkár és a többiek - segítségével kierőszakolta, hogy József főherceg nevezze őt ki Magyarország miniszterelnökévé.

Néhány hónap alatt, mialatt az országot lerohanták a környékbeli ellenséges hadseregek, Károlyi bebizonyította, hogy teljesen alkalmatlan erre a feladatra, és miután megkapta 1919. márciusában Vix tábornoktól azt a jegyzéket, amelyben az új békefeltételek voltak lefektetve, le is mondott kormányával együtt, amiről talán érdemes volna néhány nevet kiemelni és akkor tudjuk, hogy kik voltak ezek a címeres gazemberek.

Tehát Jászi-Jakupcsek Oszkár, Vágó Jenő alias Wilhelm Jakab, Kunfi Kunstätter Zsigmond, Göndör Ferenc alias Krausz Náthán, Heltai-Hoffer Viktor, és a csúcs az a Linder Béla volt – ezekkel a 'bélákkal' mindig baj volt, már akkor is -, aki hadügyminiszterként a hírhedté vált mondása volt neki, hogy ’Nem akarok több katonát látni!’. Hát Linder Béla kívánsága csak részben teljesült, ugyanis magyar katonát lehet keveset látott, de láthatott annál több szerb, oláh meg cseh katonát Magyarország területén. Mondta ezt ez a lágyagyú barom, aki hadügyminiszterként ilyent képes volt mondani, éppen akkor, amikor Magyarország hadereje mintegy 1,2 millió főre volt tehető, s az Erdélyt lerohanó román sereg 5-6 ezer főt számlált, és kb. 10 ezer fő volt a Felvidéket elfoglaló cseh hadsereg száma. Tehát valószínűleg persze az egész haderőt nem is lehetett volna mozgósítani, akkor is nagyságrendekkel meghaladta azokat a haderőket, amelyek lerohanták országunkat. S amikor már úgy tűnt, hogy ennél mélyebbre nem süllyedhetünk, 1919. márciusában Károlyi Mihály átadta a hatalmat egy Oroszországban lévő bűnözői csoportnak, akit Berele Kohn-Kun Béla vezetésével átvették a hatalmat az országban és utána megkezdődött az a 131 napos ámokfutás, amelyet Tanácsköztársaságnak tanultunk mi még a történelmi oktatás terén. Talán kommentár nélkül felolvasnám ennek a kormánynak a tagjait.

A nevek felolvasásából ugyanis kb. kiderül az összetétele is ennek a társaságnak: Kun Béla, Pogány-Schwarz József, Rákosi Mátyás alias Rosenfeld Manó, Szamuely azaz Samuel Tibor, Erdélyi Ehrlich Mór, Varga Weiszfeld Jenő, Kunfi Kunstätter Zsigmond, Landler Jenő, Kalmár Henrik eredetileg Kohn Erkan, Korvin-Klein Ottó - aki mint tudjuk elnevezték róla a honvéd kórházat, hiszen egészségügyi biztos volt ebben a szakértői kormányban - meg is volt neki az egészségügyi gyakorlata, hiszen hullamosó volt korábban -; Szántó Schreiber Béla,   Elfenbraum Náthán, Ágoston Augstein Péter, Csermely Péter és Garbai Sándor kivételt képező.

S míg Magyarországon ezek a viszonyok uralkodtak, s mint látjuk, ezekből a nevekből, sajnos később ez oka volt annak, hogy Magyarországon nagyon sok derék, becsületes zsidót egy kalap alá vettek ezekkel a gazemberekkel, és sajnos áldozatául estek ennek a gyűlöletnek. Amíg Magyarországon ezek a viszonyok uralkodtak, addig ellenségeink, akik már generációként voltak a háború kitörése óta, mindenhol folytatták konspirációs tevékenységüket, és megpróbálták az antant politikusait befolyásolni annak érdekében, hogy Magyarországot szétszabdalják, illetve, hogy önálló államokat hozzanak létre a térségben. Ennek érdekében nem átalltak semmiféle eszköztől sem elriadni, és mindenféle hamisítványokkal, hazugságokkal próbálták megtömni az antant politikusoknak a fejét: hamisított térképekkel, meghamisított nemzetiségi statisztikai adatokkal és sok egyébbel. Érdekes volt, talán megjegyezném még, amikor Masaryk levelében leírja, hogy Szlovákia mindig is Csehország részét képezte, csupán 50 éve ragadták ezt ki magyarok a cseh kézből. Azt hiszem ennyire degradáló volt ez, ennyire lenézte az antant politikusait, hogy csak ennyit ért meg a történelemből. Mindenesetre céljukat azért sikerült elérni, tehát a neveket elmondanám, hogy elsősorban Tomáš Masaryk, majd ez a buzgómócsing veje, Eduard Beneš, aki minden lehetséges fórumon hintette a hazugságait, és a Catonak, a volt római konzulnak kései silány utánzataként - tudjuk, hogy Cato minden beszédét azzal fejezte be, hogy  Carthaginem esse delendam azaz Kárthágónak el kell vesznie-, Beneš minden beszédét úgy fejezte be, hogy Ausztria Magyarországot szét kell rombolni. Hát ez sikerült is nekik, ugyanúgy Štefánik volt, aki ott volt végig mellettük, és igyekeztek befolyásolni elsősorban Wilson-t, az Amerikai Egyesül Államok elnökét, Clemenceau-t, az akkori francia miniszterelnököt, Lloyd George, a brit miniszterelnököt, és Orlando-t, az olasz miniszterelnököt. Amikor ezek után az előkészületek után 1919. decemberében Huszár Károly, Magyarország akkori miniszterelnöke kézhez kapta az antant felszólítását, hogy küldje el törvényes képviseletét Párizsba átvenni a békekonferencia határozatait, valójában itt a dolgok már elő voltak készítve. Magyarország delegációja Apponyi Albert vezetésével 1920. január 7-én érkezett Párizsba, ahol már az állomáson megkapták a katonai kíséretüket, egy külvárosi hotelbe kísérték őket, ahol meg volt nekik tiltva mindenféle érintkezés a külvilággal, elsősorban a sajtóval. Természetesen ennek megvolt az oka, hiszen nem szerették volna az antant politikusai, ha idő előtt kiderül, hogy mekkora igazságtalanság készül Magyarország ellen.

1920. január 15-én kapta meg Apponyi Albert és kísérete azt az okmányt, amiben le volt már írva a későbbi békeszerződés feltételei. Apponyinak tehát egy napja volt rá, hogy felkészüljön és a minisztertanács gyűlésén el tudja mondani érveit. Apponyi egy remekbeszabott beszéddel, észérvekkel próbálta meggyőzni az antant politikusokat alátámasztva számokkal és konkrét adatokkal az érveit, és kérte, hogy a kérdéses területről mindenhol népszavazással döntsenek és ők azt el fogják fogadni akkor is, ha az számukra kedvező. Sajnos azonban ez mind hiábavaló volt és nem tágítottak az érintett politikusok. Tudvalévő volt, hogy Clemenceau mindig is magyarellenes volt, Wilson, az Amerikai Egyesül Államok akkori elnöke agyát már akkoriban már szétrágta a szifilisz, és elsősorban Beneš és Masaryk befolyásolása alatt voltak, és hát Orlando-t és Lloyd George-ot különösebben nem érintették ezek a magyar dolgok, nem igazán tudtak érte kiállni. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a brit miniszterelnök Apponyi beszéde után kérte az antant többi tagját, hogy tárgyalják újra ezeket a feltételeket, ugyanis annyira meghatotta őt Apponyi remek beszéde. Ezt azonban a többiek elutasították. Ezek után Apponyi Albert-ék nem voltak hajlandóak aláírni ezeket a feltételeket, beszédében Apponyi többek között azt mondta, hogy olyan helyzet elé állítják Magyarországot, hogy tisztában van teljes mértékben a veszélyeivel, ha nem írnak alá egy ilyen békepaktumot, viszont azt a kérdést vetik fel, hogy érdemes-e öngyilkos lenni ahhoz, hogy ne öljenek meg.

Ennek ellenére nem írták alá ők, és utána kineveztek egy másik küldöttséget, aki mint tudjuk, júniusban Bernard Ágoston vezetésével elutazott Franciaországba, hogy ott, a Versailles tükörteremben, a Trianon palotában aláírja ezt a gyászos paktumot. A magyar küldöttség június 4-én, kb. negyed öt tájában érkezett a helyszínre, ahol már fel voltak sorakozva nemcsak a győztes hatalmak, de a világháború valamennyi érintett országok képviselői is, beleértve a brit domínium, és Japán és egyéb más ázsiai országokat is, s akkor az akkori francia miniszterelnök rövid beszédet mondott, amelyben ismertette a dokumentumban lefoglaltakat, hogy ugyanazok, mint amit már korábban Magyarország megkapott, felszólította a magyar küldöttséget, Bernard Ágoston vezetésével, hogy írják alá az okmányokat. Az egész ceremónia kb. negyed óráig tartott, utána a küldöttség elhagyta a tükörtermet, amit a kis antant országok taps és ünneplés közepette vettek tudomásul. Számunkra ugye, mi magyarok számára kezdődött a mi vesszőfutásunk.

Igen, nagyon sok európai politikus értékelte ezt és bár azt hiszem, beszédemet nem szeretném túl hosszúra ragozni, leírták, hogy mennyire igazságtalan volt ez a dolog, amit magyarokkal követtek el, és nagyon sok sajtótermék leírta ezt. Magyarországon a következő napon, tehát június 5-én gyásznap volt. Az újságok fekete gyászkerettel jelentek meg, megszólaltak a harangok a templomokban, iskolában szünetelt a tanítás, a gyárakban a szirénák megszólaltak, és a magyar emberek lelke valójában sírt. Mint hogy mai napig is mondjuk, hogy az az igazi magyar, akinek fáj Trianon. S akkor valóban fájt ez az egész országnak, s az egész Kárpát medencében élő magyarságnak.

Mint tudjuk, később még visszatért, megcsillant a remény az első és a második bécsi döntés után, a második világháború kitörését megelőzően illetve utána, hogy aztán annál dühösebben és annál erősebben érezzük meg a kegyetlen bosszú hatását, hiszen a háború után a megalázás és elnyomás minden módját kipróbálták rajtunk. Kezdve a fizikai üldözéstől, állampolgárságunk elvételétől, vagyonelkobzástól a deportálásig, vagy akár napjainkig, amikor is ostoba nyelvtörvényekkel és állampolgársági törvényekkel próbálnak minket porig alázni.

Én úgy gondolom azért kedves barátaim, hogy nem szabad mégse csüggednünk, hiszen számtalanszor lehettünk tanúi a történelemben olyan sorsfordulatnak, ami megállíthatja ezt a dolgot. És talán még mi is tehetünk azért, hogy ezen a földön száz vagy kétszáz év múlva is, legyen még magyar szó, ne csak a temetőben a síremlékeinken. Bíznunk kell abban, ahogy ezt Vörösmarty is elmondta, hogy „még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán”. Igen barátaim, de talán ehhez nekünk is tenni kell valamit, nemcsak a tanítóknak, a politikusoknak, de talán minden embernek, hogy akkor, amikor ki kell állni bizonyos kérdésben, ha máshogy nem is, hogy el kell menni szavazni, akkor igenis, ki kell állni. Mert, ahogy azt Váci Mihály is mondta: ’Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell! És nem elég csak akarni: de tenni, tenni kell.’ S végezetül engedjétek meg, kedves barátaim, hogy azzal a fohásszal búcsúzzak, amit szüleink minden tanítási nap kezdetén elmormoltak, s azzal kezdődött az iskolákban a bécsi döntés után a tanítási nap. Azt hiszem, sokan ismeritek. ’Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában.’ Köszönöm figyelmüket!”

Gőgh Mihály, a gútai önkormányzat MKP frakciójának vezetője

Elhangzott Gútán, 2012. június 4-én, az I. világháború áldozatainak emelt emlékművénél a Nemzeti összetartozás napja alkalmából rendezett megmelékezésen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.