Nem, nem a legjobb időszakban volt a gútai búcsú. Bár minden évben ugyanakkor, azaz a Nagyboldogasszony mennybemenetelének napjához közeli időpontban rendezik meg Gútán. Immár harmincegy éve. Nem is ez a lényeges. És nem is az, hogy kissé sarkítva fogalmazva, az embereknek a búcsúról nem éppen a mennybemenetel jut eszébe. Vagyis, talán, mégis... Csak talán nem úgy, ahogyan azt elsőre gondolnánk.

Nem várt reakciókkal telt meg az egyik közösségi portál. A gútaiak és a városba érkező több ezer látogató többsége nem volt teljesen elégedett a szolgáltatásokkal és azok színvonalával. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen nem felelhet meg mindenkinek minden. Nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Bár a búcsú és vásár szervezői megpróbáltak erre törekedni. Több-kevesebb sikerrel. Csakhogy az elmúlt egy évben annyira szélsebesen változott az emberek szociális helyzete, hogy már annak a kevés jónak se tudnak örülni. Nem feltétlenül csak az ő hibájukból. Bár, ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor közvetetten hozzájárultak ahhoz, hogy ebbe a helyzetbe jussanak. Mert hittek, reménykedtek és bizakodtak. Mégpedig a politikában. Úgy vélték, az majd betartja az ígéreteket, az majd elhozza a várva várt Kánaánt. Ám helyette egészen mást kaptak. Nem ezt a lovat akarták.

Már évek óta válsággal küzd ez a társadalom, és Szlovákia déli régiója folyamatosan elszakadóban van. Persze, vannak rosszabb helyek is az országban, de ennek az írásnak nem az az alapja. Hanem Gúta és vonzáskörzete. Ügyes és rendkívül frappáns politikai kampányokkal felrázták az embereket, hogy választással tényleg választanak és tényleg változást kapnak. Cserébe jött egy ilyen... És ez most előjött, éppen a vásár ideje alatt. Mert itt mutatkozott meg, hogy ki az, aki megengedheti magának a több eurós sült kolbászt, a még több eurós borkortyokat a Borvirág utcában, a belépőjegyet a koncerthétvége egyes koncertjeire és kik is azok, akik a majdnem három eurós körhinta árat megfizetik gyermekének. Mert nem azért nem költi, mert magának akarja, hanem, mert nem engedheti meg magának. Itt pedig elsősorban a politika (helyi, megyei, országos) a ludas. Mert drágán adja a szolgáltatásokat. Helyben meg olyan csillagos bérleti díjakat szabtak meg, mert bár jól hangzik, hogy fú, most aztán jól megszedjük magunkat.... csakhogy végső soron a látogatókon csattan az ostor, ők fizetik meg.

Illetve csak fizetnék meg... Merthogy nem jut rá, hiába is szeretnék. Egyszerűen az itt élők többsége minimálbérből (van, ahol kevesebb pénzből) él. Vagyis inkább túlél, ahogyan tud. Nem, nem jut kéteurós kürtös kalácsra, vagy 3 eurós hintára, vagy másfél eurós tökmagra, és egy eurós kólára, de még csak pár eurós borkortyra sem... Leülni meg üresben az olyan.... Megalázó! Így érzik magukat az emberek. Már rég nem az elégedetlenség szól belőlük. Hanem az elkeseredettség és némileg szégyen. És még inkább előjönnek az osztálykülönbségek. De azért szomjazza a szórakozást, a minőségit is. Hiszen több százan tapadtak a kerítéshez, hogy lássák, ha csak egy pillanatra is kedvenc előadójukat, odasomfordáltak megcsodálni a kézilabdásokat, pár percre megálltak a Borvirág utcában, meglesték a retro járműveket, vagy éppen beálltak gyönyörködni a lószépségversenyre. De csak ennyi. Sokan otthonról hoztak ételt-italt és sebtében fogyasztották és közben irigykedve lesték azokat, akik lépten-nyomon költötték a zsebpénzüket és örültek. Mert megtehették. És ez fájó. Nagyon.

A gútai búcsú és vásár régen sem volt változatosabb, mint most. Ha leszámítjuk az idén immár negyedik alkalommal megrendezett Borvirág utcát, a kampány során egyes civil szervezetek magánakcióit, vagy a Mahor Mihály nevével fémjelzett kézilabdatornát, és a Mayer János által szervezett koncerthétvégét, lényegét tekintve évente ugyanaz a műsor, és ugyanaz a kínálat. Hol vannak már a nyolcvanas években oly népszerű felvonulások, az örömködés. Jó, lehet nosztalgiával legyinteni, hogy elmúltak ezek az idők. Nem is a visszasírásukon van a lényeg, hanem, hogy mennyivel kiismerhetőbb volt akkor a helyzet - még ha sok esetben inkább a tudatlanság volt jellemző. Most az emberek elveszítették a talpuk alatt a talajt és leginkább olyan időszakban jött ez elő, amikor ez bizony fokozottan láthatóvá válik. Mint amilyen a gútai búcsú és vásár is.

Lehet örömódákat zengeni a színpadon és tömeges rendezvényről beszélni, meg dicsérni a segítő kezeket, akik hozzátették a magukét. Bizonyára így van. De egyvalamiről elfeledkeznek a városi hivatal nem létező, de működő szervezési osztályán: egyre kevesebben tudnak felhőtlenül ünnepelni, amikor alig jut ételre, a gyerek nyűgös, a mama beteg, nem jut gyógyszerre.. Hiszen hamarosan kezdődik az iskola is, és hát azért fontosabb a tanszer a gyerek számára, mint egy virágos nyalóka, vagy hinta... Így hát marad a "nézelődés". Mert az még ingyen van. Amíg a fejesek rá nem jönnek, hogy a belépő kapunál jelképes összeget kell szedni, mert hát valamiből a városnak is bevétel kell... hogy lehessen másra (is) költeni...

A közösségi oldalon nemcsak az árakat hozták fel sérelemként, hanem, hogy a politika és az MKP mint a politika egy régebben a magyarságot meghatározó ereje az egyik felelőse a most kialakult helyzetnek. A sok tenniakarásnak nyögés lett a vége. És mára már ez odáig jutott, hogy az emberek világos jelet küldtek a legutóbbi önkormányzati választásokon: köszönjük az eddigieket, jöjjenek a függetlenek... Még ha ők sem tudnak itt földi paradicsomot teremteni, de legalább nincsenek átláthatatlan politikai pókhálóba ágyazva. Nem a függetlenekre szavaztak, hanem az MKP-ra nem.

És most, hogy a vásár ideje alatt előjött ez a téma, úgy vélem, Borka Roland újságíró egyik hozzászólásában tökéletesen megfogalmazta a jelenlegi állapotot: úgy írta, az MKP egy fogatlan oroszlán, aki néha még felbőg, ha egy szemrevaló nőstény elgrasszál előtte... ám uralkodni már sajnos képtelen. Nem pontos idézet, de valami hasonló volt a mondandója.

Nem hozta a vártat a gútai búcsú és vásár. Már rég nem tölti be szerepét. Még ha oly' nagy akarattal próbálnak is évről évre életet lehelni belé, egyre inkább egy bóvli, másodrangú népünnepély. Mint a cukrozott takony. Lehet-e jobb? Van-e még remény arra, hogy méltó módon élvezhessék az emberek ezt a városi hagyományt? Rövidtávon biztosan nem. Hosszútávon meg már senki nem mer jóslatokba bocsátkozni.

Hogyan tovább? Van-e megoldás? Tartok tőle, hogy ez a vonat már elment. Mi több, kisiklott...

Gúta jövője csupa kérdőjel. Talán majd egy nap újra lehet kezdeni. Talán egy nap úgy lesz. És talán még megérjük... Jó lenne!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.